Lukács

„Nem érdekelne egy szeminárium a világgazdasági válságról?‘ – kérdezték tőlem. „Persze“ – feleltem, és nem sokkal később figyeltem az adventista gyülekezet egyik előadójának szavait.

Soha nem éreztem különösebb ellenszenvet Isten iránt. De soha senki sem magyarázta el nekem, hogy mi is valójában az evangélium. Valahogy a plébánosunk ezt valószínűleg kihagyta a konfirmációs órákon. Így az ördögnek már biztos dolga volt velem, és békében tölthettem gyermekkorom felét a számítógép képernyője előtt – arra törekedve, hogy a baráti körömet a lehető legkisebbnek tartsam.

De az érettségi utáni szünetem alatt hirtelen rájöttem a valóságra. Világossá vált számomra, hogy a mindennapjaim hamarosan gyökeresen megváltoznak. A folytonosság iránti vágyamban megpróbáltam mindenhez kapaszkodni, ami támaszt nyújtott számomra. Így baráti társaságokra építettem fel az állítólag biztonságos alapjaimat. Hozzájuk igazítottam a viselkedésemet, hogy minél inkább elfogadjanak: alkoholfogyasztás és állandó barátnőkeresés. A lényeg az volt, hogy a legmenőbb bulikba járjak: az értékemet mások véleménye határozta meg.

De ez a buborék nem tartott sokáig. Kezdtem rájönni, hogy nem magamért éltem az életemet, hanem azért, hogy a baráti társaságban megmaradjak. Miután szerelmi kapcsolatom szánalmas kísérlete kudarcba fulladt, az életem lefelé csúszott. Ekkor ért el a felismerés második csapása. Felvetettem magamnak a kérdést: „Melyik barátoddal tudsz igazán beszélni a személyes érzelmi világodról?“ Csak egy személy jutott eszembe (és itt ma Isten vezetését sejtem): egy egykori osztálytársam. Az volt a benyomásom, hogy a közelében béke uralkodik, és hogy a jelleme őszinte, nem pedig mesterkélt.

Így gyalog indultam el a házuk felé. Hála Istennek, otthon volt. Elmentünk sétálni a kutyával, és a sötét nyomasztó érzés eltűnt – pedig még csak nem is beszéltünk a „személyes érzelmi világról“. Azután gyakrabban mentem vele sétálni. Olyan volt, mint balzsam a lelkemnek.

Egy este a szülei meghívtak az említett előadásra. Így kerültem először kapcsolatba az adventista gyülekezettel. Péntek este, szombat reggel, majd este is. A Dániel 2. fejezetének magyarázata nyitotta meg a szememet: a Bibliában több van, mint cellulóz és nyomdafekete. Elvittek az adventista ifjúsági csoportba is, és azonnal elfogadottnak éreztem magam. Ott volt egy csomó fiatal, hiteles ember, akiknek megvolt valami, ami nekem nem. Minden porcikámmal arra vágytam, hogy nekem is meglegyen ez. Négy hónappal később elfogadtam a Bibliát és Istent életem alapjaként és irányadójaként. Úgy döntöttem, hogy ezt a könyvet az elsőtől az utolsó oldalig igazságként fogadom el (nehéz volt, de alternatíva elképzelhetetlen volt). Ettől kezdve minden döntésemet annak alapján akartam meghozni, amit Isten az Ő Igéje által kinyilatkoztatott nekem. Még nem értettem, ki is Jézus; még nem kaptam bibliaórát, de egy dolgot tudtam: vak voltam, és most már látok.