Barbara
Egyedüli gyermekként katolikus szülőknél nőttem fel egy allgäui tanyán. Vasárnaponként rendszeresen templomba jártunk. Hittem Istenben. 21 évesen megházasodtam, és átvettük a szüleim tanyáját. Isten három gyermekkel ajándékozott meg minket. Aztán a férjem elkezdett inni. Ettől agresszívvá és erőszakossá vált. Az életem végül már csak kemény munkából és csalódásokból állt. Minden nap imádkoztam a rózsafüzért, hogy segítséget kapjak Máriától. Ennek ellenére hamarosan súlyos depresszióba estem.
Egy nap az unokatestvérem és a felesége meglátogatott. Örömmel meséltek nekem arról, hogy hogyan találtak rá Isten Igéjére. Adventisták lettek. Nyilvánvaló volt, hogy megváltoztak. Volt bennük valami, ami nekem hiányzott. A látogatásuk végén együtt imádkoztak velem. Ez mély benyomást tett rám. Nem sokkal később ajándékba adtak nekem egy Bibliát. Sajnos akkor még nem értettem, milyen kincsek rejlenek ebben a könyvben.
Rövid idő múlva idegösszeroppanás miatt kórházba kellett mennem. Már nem láttam értelmet az életben, és öngyilkosságon gondolkodtam. De a gyermekeim iránti felelősség tartott életben. A kórházi szobában ott feküdt egy Újszövetség és a Zsoltárok könyve. Kétségbeesésemben belelapoztam. A 34. zsoltár 19. verse olyan volt, mint balzsam a lelkemnek. Először éreztem, hogy Isten hozzám szól. Így megbíztam az Ő Igéjében.
Attól a pillanattól kezdve sok minden megváltozott. Isten újra erőt és életkedvet adott nekem. Időközben elváltam. Gyakran olvastam a Bibliát, és sok kérdésem volt. Az unokatestvérem megkérte a közeli adventista gyülekezet lelkészét, hogy látogasson meg. Az ezt követő időszakban ő tartott nekem bibliaórákat. Ez nehéz volt, mert a hitem alapjai fokozatosan összeomlottak, de valami új is kialakult.
Az emberektől való félelem számomra olyan volt, mint egy leküzdhetetlen hegy. Ezt elmeséltem egy idős prédikátornak. Ő azt mondta: „Aki ma rólad beszél, holnap már halott lehet. Félsz valaha is egy halottól?“ A Biblia által a halottak állapotáról alkotott nézet nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Hiszen eddig hittem a pokolról szóló rémtörténetekben. Ekkor elhatároztam, hogy szombaton elmegyek az istentiszteletre. Az ottani emberek olyan barátságosak és szeretetteljesek voltak. A prédikáció élénk és tanulságos volt. Az istentisztelet számomra olyan volt, mint egy darabka mennyország a földön. Azonnal tudtam, hogy visszajövök. Ennek ellenére – a szomszédjaim miatt – egy éven át nemcsak szombaton jártam a gyülekezetbe, hanem vasárnap is a templomba. De végül döntést kellett hoznom. Hosszú belső küzdelmek után, az Ézsaiás 41:10-ben szereplő ígéretre támaszkodva, végre készen álltam rá. Átadtam az életemet Jézus Krisztusnak, és 1991-ben megkeresztelkedtem. Ezután a családom és az egész falu ellenem fordult. A szomszédasszonyom hirtelen boszorkánynak látott bennem. Ma is az én hibámnak tartja a szemében, ha a gyerekei, unokái vagy tehenei megbetegednek. Ez egy szörnyű élmény. De Isten mindig a megfelelő szót adja nekem a megfelelő időben. Nagy csodákat is megtapasztalhattam. Először a lányom, majd a menyem, egy munkatársam, az édesanyám (90 évesen) és tavaly a legidősebb fiam is megkeresztelkedett. Csak annyit mondhatok: „Dicsőség és hála az Úrnak!” A gyülekezetben sok barátot és igazi otthont találtam. A legnagyobb vágyam az, hogy még sok embernek tarthassak bibliaórákat, és hogy a Szentlélek erejével Jézushoz és az Ő igazságához vezethessem őket.
