Minden egyes ember, minden háztartás és minden vállalkozás adományozással segíthet másoknak. Az Úr minden gyermekét meg akarja áldani. Azon pénzzel, amellyel az evangélium terjedését támogatjuk, kifejezzük Isten iránti szeretetünket. Ezenkívül ezzel azt is megmutatjuk, hogy Istent ismerjük el a valódi tulajdonosnak.

Mi az, ami valóban a miénk? A Biblia adja meg a választ: „Mert az enyém az ezüst, és az enyém az arany – mondja a Seregek Ura.“ (Haggai 2,8) Egy másik helyen pedig így áll: „Az Úré a föld és mindaz, ami rajta van, a világ és mindazok, akik rajta laknak.“ (Zsoltárok 24,1) Isten teremtette a földet és az univerzumot. Ezért Ő a tulajdonosa. Mi csupán gondnokok vagyunk, méghozzá az Ő megbízásából: „És Isten megáldotta őket, és így szólt hozzájuk: [Ádámról és Éváról, és így általánosságban rólunk, emberekről]: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, hajtsátok uralmatok alá, és uralkodjatok a halak felett … a madarak felett … és az állatok felett.“ (1 Mózes 1,28)

Ami a miénk, az nem a miénk, hanem Istené: a házunk, az autónk, a vállalkozásunk, a bankszámlánk – sőt, a minket körülvevő természet, az állatok is… egyszerűen minden. Mi pedig mindezt kezelhetjük. Ez a felismerés azonban nem tesz minket szegényebbé – nincs okunk frusztrálódni.

Éppen ellenkezőleg: mivel Isten gondoskodni tud a tulajdonáról és meg tudja védeni azt, ő vállalja a végső felelősséget. Ha elismerjük ezt a Biblia alapvető tanítását, az megszabadít minket a nagy létezésbeli félelmektől. Ezenkívül nagyobb szabadságot élvezünk az időnk beosztásában. Több időnk jut a családra, embertársainkra és gyülekezetünkre. Aki magát gondnoknak tekinti, megkíméli magát a nagy frusztrációtól és a hírhedt kiégéstől, a túlterhelés miatti krónikus kimerültségtől.

Először is elvárjuk egy vagyonkezelőtől, hogy hűséges és megbízható legyen: „Ma már nem várják el a háztartásvezetőktől, hogy hűségesek legyenek.“ (1 Korinthus 4,2) Aki úgy vezeti a cégét vagy vállalkozását, hogy nyeresége a misszió javát szolgálja, az tudja, hogy Ura vele van és megáldja őt. De egy napon erről is számot kell adnia. Isten megkérdezi tőle: „Adtam neked egy vállalkozást, te pedig pénzt kerestél vele. Mit tettél vele?“ (vö. Máté 25,14–30)

Egy dél-németországi adventista építőipari vállalkozó egy prédikációban hallotta, hogy Isten mindennek a nagy tulajdonosa, ami a miénk, és mi csupán az Ő gondnokai vagyunk. Ez a felismerés nagy megkönnyebbülést jelentett számára, mert éppen elvesztett egy bizonyos nagy megrendelést, amelyet eddig rendszeresen, minden évben megkapott, és amellyel szilárdan számolt. Most így szólt: „Kedves Istenem, ha idén nincs szükséged erre a megrendelésre a céged számára, akkor biztosan van egy másik számunkra.“

Nem sokkal később egy építész kereste fel, és három másik megbízásról tárgyalt vele, amelyek még nagyobbak voltak, mint az, amit éppen elszalasztott: most három egyházi épületet kellett megépítenie, illetve átépítenie. Az üzleti év nagyon kedvezően alakult, és minden nyugodtan zajlott.

De mi lett azzal az elszalasztott nagy megrendeléssel, amely végül egy versenytárshoz került? A kialakulóban lévő recesszió miatt még a megvalósítás előtt törölték. Mivel versenytársa minden erőforrását erre az egy nagy megrendelésre összpontosította, és nem tudott elég gyorsan pótmegrendeléseket szerezni, alig tudta elkerülni a csődöt.

Mi történik, ha az ember átadja vállalkozását Istennek, és saját magát a tulajdonosból kezelővé minősíti vissza? Válasz: Csak jó dolgok. Isten nem hagy cserben minket. Éppen ellenkezőleg: bőségesen megáld minket. Ez mindenképpen Sylvia Steinweber-Merkl és férje, Jürgen Merkl tapasztalata volt. 2006 szeptemberéig az év nem alakult túl jól számukra. A pszichiátriai és függőségi betegségekkel küzdő emberek számára létrehozott intézményükben veszteség fenyegetett:

A mezőgazdasággal, lótenyésztéssel, biogazdálkodással és asztalosműhellyel rendelkező birtokon túl sok terápiás hely maradt kihasználatlanul. Ráadásul halmozódtak a számlák – többek között a jelentősen megdrágult fűtőolaj miatt.

Ekkor Sylvia és Jürgen térdre borultak, hogy átadják Istennek a 8 hektár mezőgazdasági területtel rendelkező, Felső-Bajorországban három helyszínen működő terápiás farmjukat. Ami közvetlenül ezután történt, szinte hihetetlen volt:

A közel 20 alkalmazottat foglalkoztató – és jelenleg 30 beteget ellátó – intézmény gazdasági helyzete gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra megváltozott. A 2006-os év hátralévő hónapjai fantasztikusan alakultak, sőt, még jelentős nyereséget is hoztak.

Isten a vállalataink valódi tulajdonosa. Vajon egy napon azt fogja-e mondani neked: „Nagyon jó, te egy szorgalmas és hűséges ember vagy. A kis dolgokban is megbízhatónak bizonyultál, ezért nagyobb feladatokat is rád fogok bízni?“ (Máté 25,21 GN) Néhány döntő kérdés lehet például: Befektettél más emberek életébe? Milyen értékekért álltál ki? Teremtettél örök értékeket?

A hazai és külföldi missziós kihívások miatt ma sokkal több pénzre van szükség, mint korábban. Isten azoknak, akik kérik, éppen most, a végidőben megmutatja, mikor és milyen mértékben kell erre különösen odaállniuk.

Egy áldáskör vár ránk, amely elképzelhetetlen lehetőségeket rejt magában. „Neki van hatalma arra, hogy olyan bőségesen megajándékozzon benneteket, hogy ne csak magatoknak legyen mindig elegendő, hanem másoknak is bőségesen jót tehessetek.“ (2 Korinthus 9,8 GN; vö. Máté 6,33; János 7,38; 2 Korinthus 9,6–11). Adakozásommal Isten részesít engem a jövőbeli aratásban, mert „Aki áldásban vet, az áldásban is arat majd“. (6. vers)

A legtöbben annyit adnak Istennek, amennyijük marad, és ezzel talán elszalasztják Isten által kínált lehetőségeket? Hiszen adakozásunk mindig új öröm körforgását indítja el: Isten ad, és mi kapunk. Aztán mi adunk, és Isten kap. Ezután Isten ismét ad nekünk. Maga Isten a körforgás mozgatórugója. Ő nem csupán az adakozásunkért akar megjutalmazni minket, hanem azt is lehetővé akarja tenni, hogy továbbra is adakozhassunk. Amikor elkezdünk adakozni, Isten még többet ad nekünk, hogy még többet adhassunk. Mindig többet kapunk, mint amennyit adunk. Ez nagy örömet okoz nekünk. Adakozni boldogabb, mint kapni. (Bill Bright, Az adakozás kalandja, 15 f)

Isten kenyeret és magot ad nekünk, vagyis gondoskodik szükségleteinkről (kenyér), és arról, hogy adakozhassunk (mag). Amit adunk, az a következő termés magja: „Isten, aki a vetőnek magot és kenyeret ad, nektek is magot ad, és azt megtermeszti, hogy jótetteitek bőséges termést hozzanak.“
(2 Korinthus 9,10 GN)

Ellen White pedig így fogalmaz: „A lelki jólét szorosan összefügg a keresztény adakozási készséggel.“ (Az apostolok tevékenysége, 343) És: „Nincs ok a panaszkodásra amiatt, hogy egyre gyakrabban szólítanak fel pénzadományozásra. Isten gondviselése révén arra hív minket, hogy kilépjünk korlátozott tevékenységi körünkből, és nagyobb vállalkozásokba fogjunk.“ (Tanúságtételek az egyház számára III, 405)

példakép lehet számunkra. A nemzetközi élelmiszeripari konszern, a Kraft Foods tulajdonosa 1903-ban alapította vállalatát, mindössze 60 dollárból. Amerikában a modern vállalkozói szellem úttörőjének számít. Támogatta a baptista egyházat, és a fiatalok vallási nevelésének elkötelezett híve volt. Az évek során vagyonának nagy részét vallási szervezeteknek adományozta. Egy alkalommal a következő szavakkal idézték: „Az egyetlen befektetésem, amely tartósan növekvő osztalékot hozott, az az a pénz, amelyet az Úrnak adtam.“

(freepages.genealogy.rootsweb.ancestry.com/-boehm/data/biographies/1874_Kraft_James_Lewis_bio.html)

Az Úr sokunknak elegendő anyagi forrást adott. Ez azt jelenti, hogy abból adhatunk, amink van, vagyis a jövedelmünkből vagy a megtakarításainkból. Ne feledjük azonban, hogy nem tulajdonosok vagyunk, hanem Isten megbízásából gondnokok. A 2 Korinthus 9,6–11 azt mutatja, hogy az Úr csak azokat az adományokat értékeli, amelyeket szívből adnak neki, és hogy – amint láttuk – adakozásunkkal áldáskörforgás indul el. Isten ad nekünk eszközöket saját magunk számára, és azért, hogy legyen mit továbbadnunk. Aki Isten minden ajándékát magának tartja meg, az megszakítja az áldás körforgását.

De talán csak kevés pénzem van, és mégis annyira szeretnék többet adományozni Isten munkájára? Mit tehetek? Ebben az esetben Istenhez kellene fordulnom tanácsért, és az úgynevezett „Befektetési ajándékok“ Átgondolni. Ez azt jelenti: befektetek valamibe azzal a céllal, hogy a hozammal egy bizonyos missziós szervezetet támogassak. Sokan már megtették ezt nagy áldással – és sikerrel. Ehhez néhány tapasztalat:

›  Egy baden-württembergi hívő nővér írt egy szakácskönyvet, és a bevételt a közelében épülő kápolna építésére szánta. Mivel Isten áldására számított, az eredetileg tervezett 2000 példányos kiadást 3000 példányra emelte. A teljes kiadás jól fogyott.

›  Egy kilencéves osztrák fiú hobbipékesként tevékenykedett. Teljes kiőrlésű kenyeret és teljes kiőrlésű mazsolás kenyeret sütött. Termékeire még rendszeres vevőkör is kialakult. Így elég pénzt keresett ahhoz, hogy 300 eurót megtakarítson. Amikor hallott egy Pápua Új-Guineában dolgozó misszionárius házaspár szükségleteiről, a megtakarított pénzét ennek a házaspárnak adta.

›  Az orosz Semenov városában két hívő nővér szeretett volna, ha a városukban is tartanak egy evangélizációs rendezvényt. Erre azonban nem volt pénzük. Ezért úgy döntöttek, hogy szerény anyagi eszközeikből burgonyát termesztenek, és a termés eladásából finanszírozzák az előadássorozatot. Az Úr oly módon áldotta meg a vállalkozásukat, hogy a termésből valóban összegyűjtötték a szükséges pénzt. Ennek az evangelizációs rendezvénynek köszönhetően
19 embert a helyi közösségből.

Milyen „burgonyákat“ fektethetnék be? Ötleteinknek nincs határa. Izgalmas dolog egy ilyen projektben Jézussal együtt dolgozni.

Isten megígérte, hogy megáld minket, ha fizetésünkből, bérünkből vagy termésünkből a tizedet „neki“ – vagyis a gyülekezetnek – visszaadjuk. Ígérete az egyénre éppúgy vonatkozik, mint egy vállalat vezetőjére.

„“De hozzátok be a tizedet teljes összegben a raktáramba, hogy legyen élelem a házamban, és ezzel tegyétek próbára engem… vajon nem nyitom-e meg nektek az ég ablakait, és nem öntöm-e rátok az áldást bőségesen.” (Malakiás 3,10). – „A termésből származó minden tized … az Úré, és az Úrnak szenteltnek kell lennie.“ (3 Mózes 27,30.32)

Urunk meghatározta a tized mértékét: tíz százalék – a „tized“, ahogy a neve is mutatja. A felhasználás célja is elő van írva: ebből kell finanszírozni azokat, akik hirdetik az evangéliumot és embereket vezetnek Krisztushoz (vö. 4 Mózes 18,21; 1 Korinthus 9,13–14).

De hol és ki az átvevő hely? Erre is vannak egyértelmű utasításaink: a saját raktárunk. Adventistaként számunkra ez a illetékes egyesület, általában a helyi gyülekezeten keresztül. Természetesen lehetnek kivételek. Ha például egy jól kereső vállalkozó el akarja kerülni a helyi gyülekezetben felmerülő irigységet és az elvárásokból fakadó nyomást, tizedét közvetlenül az egyesületnek is átutalhatja.

Mielőtt vállalkozóként nagy vagyont szerzett volna, Alexander H. Kerr 1902-ben egy könyvben olvasott Jákób fogadásáról: „Mindenből, amit adsz nekem, a tizedet neked akarom adni.“ (1 Mózes 28,22) Ezután elolvasta, hogy Jákób hogyan tért vissza húsz évvel később szülőföldjére. Addigra már sok alkalmazottja és szolgája volt, valamint hatalmas állatállománya. Mivel betartotta a tizedre vonatkozó ígéretét, és Isten megáldotta őt, nyilvánvalóan kora egyik leggazdagabb embere lett.

Alexander H. Kerrt súlyos hitbeli kétségek gyötörték. Ugyanakkor meg akarta tudni, hogy a Biblia megbízható-e, és hogy Isten ígéretei minden korban érvényesek-e – a saját korában élő emberekre is. Így 1902. június 1-jén megfogadta Istennek, hogy jövedelmének 10 %-ját rendszeresen neki adja. Abban az időben jelzálog terhelte kis házát. Ezenkívül egyéb anyagi nehézségei is voltak. De úgy döntött, hogy megpróbálja Istent, ahogyan azt Jákób is tette.

Három hónappal azután, hogy Kerr elkezdte jövedelmének tizedét Istennek adni, olyan bőséges anyagi áldásban részesült, hogy úgy tűnt számára, mintha Isten ezzel akarná megnyitni a szemét. Vajon Isten a tizeddel kapcsolatos szeretetét és hűségét akarta-e így megjutalmazni?

Kerr még ugyanabban az évben, csekély kezdőtőkével megalapította a „Kerr-Glas-Gesellschaft“ társaságot. Ezt Isten tizedre vonatkozó ígéreteibe vetett szilárd hitéből tette.

A vállalat az Egyesült Államok egyik legnagyobb befőttesüveg-gyártójává fejlődött. Kerr különösen bízott Isten Malakiás 3,10-ben szereplő ígéretében:

„„De hozzátok be a tizedet teljes összegben a raktáramba, hogy élelem legyen a házamban, és ezzel tegyétek próbára engem – mondja a Seregek Ura –, vajon nem nyitom-e meg akkor nektek az ég ablakait, és nem öntöm-e rátok az áldást bőségesen.”.“

Kerr az oregoni Portlandben élt. A poharakat azonban a San Franciscó-i gyárában gyártották. Minden rendelkezésre álló centjét a vállalkozásába fektette.

Aztán 1906. április 18-án bekövetkezett a nagy földrengés, amelyet tűzvész követett. Barátai felkeresték, és sajnálatukat fejezték ki: „Kerr, ön tönkrement!“ Ő így válaszolt: „Még nem hiszem el. Ha tönkrementem volna, akkor a Biblia nem lenne igaz. De tudom, hogy Isten betartja az ígéreteit.“ Táviratot küldött San Franciscóba, és a következő választ kapta: „A gyárad a tűzvész közepén van, és kétségtelenül megsemmisült. A hőség olyan szörnyű, hogy még több napig nem leszünk képesek semmit sem kideríteni.“

Ez komoly türelmi próba volt! De hite nem ingott meg. A földrengés és az azt követő tűzvész után egy héttel egy második távirat érkezett hozzá: „A gyárát körülvevő 1,5 mérföldes körzetben minden leégett, de maga a gyár rejtélyes módon megmaradt.“

Ezt követően Kerr San Franciscóba utazott. A gyár egy kétszintes faépület volt. Bennük két hatalmas tartály állt, amelyekben az üveget olvasztották; a fűtéshez olajat használtak. Éppen ezért ez az épület azok közé tartozott, amelyek valójában a legelsőként lángra kaphattak. A tűz az üveggyár körül tombolt, és eljutott a fa kerítésig, sőt, azt részben meg is koromozta. A fa kerítés azonban nem semmisült meg teljesen, és a faház sértetlen maradt. A földrengés és a tűz következtében egyetlen befőttesüveg sem repedt meg. Ez az isteni hatalom csodája volt, és Kerr számára megerősítette istenbe vetett hitét.

1912-ben Kerr írt egy röplapot a tizedről. A címe a következő volt: Isten gyógymódja a szegénység ellen. Minden, a gyárból kikerülő doboz befőttesüveg ezen a röplapon szerepelt. 1912-től 1924. február 9-én bekövetkezett haláláig több mint ötmillió ilyen röplapot osztott szét. (Megmenekültek …a földrengésből és a tűzviharból, (a 14. számú missziós levélben, amelyet a Kerr cég történeti osztálya e-mailben megerősített)

Sok évvel ezelőtt egy tizenhat éves fiúnak el kellett hagynia szülei házát, mert apja túl szegény volt ahhoz, hogy tovább eltartsa. Néhány holmival a hátán útnak indult New Yorkba. Meg akarta tanulni a szappankészítést. Ott azonban nehezen talált munkát.

Ekkor eszébe jutottak édesanyja utolsó szavai, valamint az a tanács is, amelyet egy bibliahívő kapitány adott neki. Így életét Istennek szentelte, és elhatározta, hogy minden dollárból, amit keresni fog, őszinte tizedet ad vissza Teremtőjének.

Amikor megkapta az első dollárt, a fiatalember 10 centet szentelt az Úrnak. És ezt a szokását azután is megtartotta. Azután egyre több dollár folyt be. Hamarosan egy szappangyártó cég társtulajdonosa lett. Amikor pedig néhány év múlva társa meghalt, végül egyedüli tulajdonosként vette át a vállalkozást. Az áldott üzletember ekkor utasította könyvelőjét, hogy nyisson egy számlát Istennek, és a forgalmának tizedét utalja át erre a számlára.

Mintha csoda történt volna, az üzlet egyre jobban virágzott. Ezért a becsületes tulajdonos úgy döntött, hogy mostantól a forgalom kéttizedét adja oda; majd háromtizedét, négytizedét, végül pedig ötötödét. Úgy tűnt, mintha a forgalma pontosan arányosan növekedne a nagylelkűségével. Hamarosan szappanja világszerte minden háztartásban ismertté vált.

Ez a férfi, akit Isten a Teremtőjéhez való hűsége miatt oly nagy mértékben megáldott, William Colgate volt. (Ashley G. Emmer, William Colgate a következő műben: A kor jelei, 1938. augusztus 2.; vö. sermonillustrator.org)

Egy osztrák ismerősöm elmesélte, hogy mit éltek át ő és férje – aki vezető beosztásban dolgozik – közös keresztelésük előtt és után.

„Épp az első bibliaórákat vettük részt, amikor egy naptárlapban rátaláltunk a Malakiás 3,10-ben szereplő szövegre: ‚„De hozzátok be a tizedet teljes összegben a raktáramba, hogy élelem legyen a házamban, és ezzel tegyétek próbára engem – mondja a Seregek Ura –, vajon nem nyitom-e meg akkor nektek az ég ablakait, és nem öntöm-e rátok az áldást bőségesen.”.‘

Megdöbbenve kérdeztem a férjemet: ‚Gondolod, hogy tényleg tíz százalékra gondolnak? Az őrület lenne! Biztosan szimbolikusan kell érteni.‘ De a reményeim nem igazolódtak be. Tényleg tíz százalékot akart Isten a pénzünkből. Ráadásul épp előtte vettünk fel az első hitelünket, amelyet három év alatt akartunk visszafizetni. Ehhez az összes pénzünket a törlesztésre kellett fordítanunk. Lehetetlennek tűnt számunkra mindkettőt megtenni: tizedet adni és a hitelt visszafizetni. Végül úgy döntöttünk, hogy Isten szavát komolyan vesszük: ‚Próbáljatok ki ezzel!‘ Ezt akartuk tenni. Hiszen ez jó alkalom volt arra, hogy megnézzük, vajon a Biblia ígéretei valóban beváltják-e, amit ígérnek. Mivel azonban féltünk attól, hogy egyszerre merüljünk bele a mély vízbe, úgy döntöttünk, hogy lassan közelítjük meg a dolgot. Elhatároztuk, hogy az összegünket fokozatosan, hétről hétre növeljük. De már néhány hét után úgy döntöttünk, hogy a teljes tizedet befizetjük, mert Isten betartotta ígéreteit.

Az eredmény: a hitelt nem három év alatt, hanem alig egy év alatt törlesztettük vissza. A bank igazgatója azt mondta, még soha nem tapasztalta, hogy valaki ilyen gyorsan törlesztett volna egy hitelt. Mi is meglepődtünk, mert pusztán számítások alapján nem tudtuk megérteni, honnan jött a pénz – és ez a legpontosabb könyvelés ellenére sem. Ez megerősített bennünket abban, hogy Isten kiállta a próbát.

A szó beteljesedett: Isten megnyitotta az ég kapuit, és bőségesen árasztotta ránk az áldást. Ez az élmény számunkra nem csupán anyagi áldást jelentett, hanem abban is segített, hogy hamarosan Jézus Krisztus mellett döntsünk, és megkeresztelkedjünk.

De még egy akadályt kellett leküzdenünk: két évvel később megtudtuk, hogy a tizedet nem a nettó, hanem a bruttó fizetésből kell befizetni.

(Ez bibliai szempontból helyes: „Hozzátok el a tizedet teljes összegben a raktáramba.“) Ez megint egy kemény dió volt. Közben építettünk egy házat, és a havi kiadásaink nagyon magasak voltak. Amikor elkezdtük az építkezést, volt egy jól fizető részmunkaidős állásom, ahol heti két nap munkáért 1300 euró havi fizetést kaptam. Ezt a fizetést természetesen figyelembe vettük a havi kifizetések tervezésekor.

Mivel a főnököm tisztességtelen üzleteket kötött, rájöttem, hogy lelkiismereti okokból nem tudok tovább a cégemnél dolgozni. Ezenkívül házaspárként felismertük, hogy Isten akaratának megfelelően az anyáknak otthon kell maradniuk kisgyermekeik mellett, hogy neveljék és tanítsák őket. Az otthoni oktatás (ami Ausztriában lehetséges) azonban azt jelentette volna, hogy többé nem dolgozhatok otthonon kívül. Így tehát két problémával szembesültünk. Nemcsak hogy jövedelmünk jelentősen csökkenne, hanem emellett további kiadásaink is lennének.

Belső küzdelem után úgy döntöttünk, hogy mindezeket a kérdéseket imádságban Isten elé terjesztjük. Alapvetően engedelmeskedni akartunk Istennek. De ezúttal – így érveltünk magunkban – valóban nem volt rá lehetőségünk. Hiszen nem fizethetjük egyszerre a teljes tizedet, és nem mondhatunk le a fizetésemről. Világossá vált számunkra: Istennek tehát meg kell adnia nekünk a bátorságot és az akaratot ehhez a lépéshez, és elő kell készítenie számunkra az utat. Imádkoztunk, hogy adja meg nekünk az akaratot és a cselekvés képességét a Filippi 2,13 szerint: „Mert Isten az, aki bennetek mindkettőt, az akaratot és a cselekvést is, az Ő tetszésére végzi.“ Szóval azt akartuk, hogy „belelépni a vízbe“ (lásd Józsué 3,14–16).

Néhány napos imádkozás után a bizalmunk és az engedelmességre irányuló vágyunk annyira megerősödött, hogy elkezdtük fizetni a megnövelt tizedet. Ezenkívül felmondtam a munkámat, hogy otthon maradhassak a gyerekeimmel, és magam taníthassam őket. Néhány héttel később a férjem főnöke felkereste őt az irodájában, és azt mondta:

„Megállapítottam, hogy a munkájáért alulfizetik. Ki fogjuk igazítani a fizetését.“ A férjem ennek következtében nem csupán néhány centtel többet kapott. Nem, anélkül, hogy kérte volna, majdnem 50%-os fizetésemelést kapott. Ez pontosan annak az összegnek felelt meg, amit korábban én kerestem, nevezetesen havi 1300 eurót.

Bár pusztán számítások alapján még mindig szűkösen állunk, Isten azóta minden hónapban gondoskodik arról, hogy a pénzünkből jól kijöjjünk. Hálát adunk Istennek, hogy mindig meghallgatja kéréseinket, amikor Isten Igéjéből nyert tanulságainkat a gyakorlatba ültetjük. „Mert aki kér, az kap.“ (Máté 7,8).

Ez a család elvileg engedelmeskedni akart Istennek. A gyakorlatban azonban nehézségekbe ütközött. A házaspár imádkozott, hogy Isten adja meg nekik az akaratot és a cselekvés képességét (Filippi 2,13). Miután az Úr hajlandóságra késztette őket, az Ő szava szerint cselekedtek, és csak ezután következett be Isten beavatkozása. Isten megerősítése az engedelmességünket követően érkezik.

Denzil McNeilus, aki 1960-ban született, nem aranykanállal a szájában jött a világra – és nem is ezüstkanállal, ahogy Amerikában mondják.

Éppen ellenkezőleg: szülei a harmadik életévétől kezdve egy szerény kis házikóban laktak Dodge Centerben, Minnesota államban. És ezt is csak azért tudták megengedni maguknak, mert albérletbe adták a pincét. Denzil apja, Garwin, a 2000 lelkes településen készbetont akart gyártani a helyi építkezések számára. Az önállóság felé vezető út azonban a vártnál rögösebb volt, mivel eleinte egyetlen bank sem volt hajlandó kölcsönt adni neki egy régi teherautó vásárlásához.

Mire végül sikerült összekaparni a pénzt, az eladó időközben elhunyt. Özvegye azonban már nem akart eladni, hanem árverésre bocsátotta a járművet. Amikor Garwin McNeilus így próbált hozzájutni „saját“ teherautójához, ez egy szinte hihetetlen sikertörténet kezdetét jelentette, amelyet csak Isten áldásával lehet megmagyarázni. Denzil apja ugyanis ezen az árverésen nem egy, hanem három teherautót is meg tudott szerezni, méghozzá ugyanazon az összegért, amelyet eredetileg egyetlen teherautóra szánt. A másik két járművet eladta, és így vissza tudta fizetni a kölcsönzött pénzt. Ez a tapasztalat és a készbeton-szállítás terén szerzett ismeretei adták neki az ötletet, hogy használt készbeton-szállító teherautókat vásároljon, azokat műszakilag rendbe hozza, majd újra eladja. A ehhez gyakran szükséges hegesztést apjától, egy fémhulladék-kereskedőtől tanulta.

Amikor a piaci kereslet egyre inkább az ilyen típusú új járművek felé fordult, Garwin McNeilus elkezdett a nagy teherautógyártóktól felépítmény nélküli járműveket vásárolni, és ezeket a készre szerelt beton szállítására alkalmas felépítménnyel – amelyet egy szakembertől szerzett be – összeszerelni. Az üzlet ugyan jól fejlődött, de a McNeilus ügyfeleinek minden esetben 14 hónapot kellett várniuk a teherautójukra. Ekkor Gott, mint üzleti partner, új irányt adott a dolgoknak. A McNeilus cég általában havonta tíz teherautót vásárolt a Fordtól. A rendelési logisztika egyszerűsítése érdekében azonban – és mivel a Ford és a McNeilus között jó bizalmi kapcsolat alakult ki – Garwin McNeilus mindig körülbelül 100 teherautóra szóló megrendelést írt alá egyszerre, amelyeket a megfelelő Ford-alkalmazott aztán tízes tételekben továbbított a gyártásba. Amit senki sem tudhatott előre: egy napon ez a munkatárs súlyos balesetet szenvedett, ami miatt kénytelen volt kilépni a vállalattól. Amikor utódja átvette a feladatát, elődje íróasztalában 75 teherautóra szóló, a McNeilus cég által aláírt megrendeléseket talált. Mivel nem volt tisztában a céggel fennálló különleges megállapodással, ezeket továbbította a gyártásba, és így kerültek kiszállításra.

Garwin McNeilusnak most problémája akadt, mivel a betonkeverő felépítményeket szállító beszállítója – akinek gyártási kapacitását már 55 %-re kihasználta – nem tudta hirtelen ennyire jelentősen felfuttatni a termelését, hogy ezeket a további teherautókat felszerelje.

Garwin azonban ezt nem akarta és nem is tudta elfogadni. Amikor kitartóan javaslatokat tett arra vonatkozóan, hogy az alvállalkozó hogyan bővíthetné mégis a termelését, az alvállalkozó frusztráltan felkiáltott: „Ha te mindent jobban tudsz, akkor csináld meg te magad!“ És Garwin pontosan ezt is tette.

Ez 1976-ban történt. Akkoriban az Egyesült Államokban kilenc készbeton-szállító teherautó-gyártó működött. A McNeilus volt közülük a legkisebb. Négy évvel később is, a jelentős üzleti siker ellenére, a vállalat továbbra is a 9. helyen állt.

Ez azonban drámai módon megváltozott, amikor a cég átalakította a tizedek és adományok tekintetében alkalmazott politikáját. Addigra Denzil és öccse is csatlakozott az üzlethez; mindhárman a Bibliát hűen követő keresztények és hűséges adventisták voltak.

Garwin és fia, Denzil számára természetes volt, hogy minden év végén a vállalati nyereségből tizedet és adományokat fizessenek. (A másik fiú ugyan a mai napig nem adventista, de egyetértett ezzel az elvvel.) Most azonban, 1980-ban, a férfiak úgy döntöttek, hogy minden új megbízásnál előre “meghatározni, hogy a várható jövedelem vagy forgalom mekkora részét kell tizedként és adományként félretenni.”

„Hosszas gondolkodás, intenzív imádság és alapos mérlegelés után“ – meséli Denzil – „hitből tettünk egy lépést, és úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk az adakozási rendszerünket.”.

“Úgy döntöttünk, hogy minden eladott betonkeverő és betonkeverő teherautó után azonnal egy meghatározott összeget adományként és tizedként fizetünk.” És nem csak ennyi: ezt az összeget ezentúl is folytatták heti átadta a községnek. Ennek a döntésnek a következménye egyszerűen elképesztő volt: mindössze két év alatt megduplázódott a vállalat forgalma, majd további két-három év elteltével – Denzil eközben, 26 évesen, a marketing, értékesítés és pénzügyekért felelős alelnökké vált – a forgalom ismét megduplázódott. „Az üzlet a várakozásainkat felülmúlva növekedett. Így megdupláztuk az eredetileg megállapított összeget. A cég tovább növekedett. Ekkor ismét megdupláztuk az összeget.“

Évekkel később a McNeilus 75–80 %-es piaci részesedéssel az Egyesült Államokban messze az első helyet foglalta el az iparágában. A gyártás Minnesotán kívül Mexikóban és Kínában is folyt. A mindig saját forrásokból finanszírozott vállalat ezután a magas fokú automatizáltságú betongyárak tervezésével és építésével is foglalkozott. Ebben az iparágban is a McNeilus mindössze három év alatt a világpiaci vezetők közé emelkedett. 1992-ben a tevékenységet kiegészítette a szemétszállító teherautók gyártása. Itt sem maradt el Isten áldása: hat éven belül a McNeilus világszerte az első helyre került ebben az iparágban is. A család által felvásárolt további vállalatok között később egy bank és egy biztosítótársaság is szerepelt.

Mi a titka fenomenális sikerüknek? Mindig hűek maradtak Istenhez, és elismerték, hogy minden, amijük van, Istené. Ők csupán az Ő gondnokai voltak. Ma a McNeilus család a Hetednapi Adventisták Szabadegyházának egyik legnagyobb adományozója. Dodge Centerben mára 35 családtag él, és szinte mindannyian hűséges adventisták.– „Adjatok, és adnak nektek. Teljes, megtömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel adnak majd az öletekbe; mert éppen azzal a mértékkel, amellyel ti mértek, mérnek majd titeket is.“ (Lukács 6,38)

›  Mit ért a Biblia a „tized“ alatt?

Ez a jövedelmem tized része, vagyis 10 %.

›  Mit tesz Isten azzal a tizeddel, amelyet magának követel?

„Levi gyermekeinek viszont az összes tizedet adtam… örökségül a szolgálatukhoz.“
(4 Mózes 18,21) Egy dolgot azonban figyelembe kell venni: a hívő a tizedet Istennek adja. Ő pedig továbbadja azt szolgáinak. A tized a prédikátorok fizetésére szolgál.

Azokat a prédikátorokat is a tizedből kell megfizetni, akik bibliai tanárként dolgoznak iskoláinkban, vagy egészségügyi misszionáriusként tevékenykednek. (A bizonyítványok kincstárából II., 374.424; Orvosi szolgálat, 245)

›  Megváltoztatta-e Isten a tizedfizetési szabályt az Újszövetségben?

„Nem tudjátok-e, hogy akik a templomban szolgálnak, a templomból élnek, és akik az oltárnál szolgálnak, az oltárból részesülnek? Így az Úr is elrendelte, hogy akik az evangéliumot hirdetik, abból éljenek.“ (1 Korinthus 9,13 és köv.) Maga az Úr rendelte el, hogy a tizedrendszer az Újszövetségi időkben is változatlanul maradjon.

›  Hová kell eljuttatni a tizedet?

„De a tizedet teljes összegben hozzátok be a raktáramba.“ (Malakiás 3,10)

›  Honnan tudhatom, hol van ma Isten raktára?

Isten a tizedet szolgáinak jutalmául szánta. Kérdés: Honnan kapja a gyülekezetem lelkésze a fizetését? Azt attól a szövetségtől kapja, amelyhez a gyülekezetem tartozik. Ezért számomra ma a szövetségem Isten raktára, ahová a tizedet (általában) a gyülekezetem közvetíti tovább.

›  Ki a tényleges címzett, amikor a tizedemet a gyülekezetnek vagy egyesületnek adom?

„Itt a tizedet halandó emberek veszik fel, ott viszont valaki, akiről tanúságot tesznek, hogy él.“ (Zsidók 7,8) A valódi címzett tehát a mi főpapunk, Jézus Krisztus.

›  Milyen szokatlan próbát kötött Isten a tizedhez?

„Kérem, vizsgáljon meg engem.“ (Malakiás 3,10) Isten hagyja, hogy próbára tegyük Őt! Ezt megengedi, ezt eltűri, hogy megerősítse a hitünket.

›  Milyen rendkívüli ígéretet tett Isten a tizedre vonatkozóan?

„ … Hát nem nyitom-e meg nektek az ég ablakait, és nem öntöm-e rátok az áldást bőségesen?.“ (Malakiás 3,10)

›  Milyen feltételek mellett érvényes ez az ígéret?

Két feltétel érvényes: „De fizessétek be a tizedet! (1)teljes összegben (2) a kamrámba.“ (Malakiás 3,10)

›  Mi történik, ha a tizedet a kedvezményezettek nem megfelelő módon használják fel?

„Tedd elő a panaszodat a megfelelő szellemben, világosan és nyíltan az illetékesek előtt. Nyújtsd be kérésedet azzal a kéréssel, hogy változtassanak a dolgokon és hozzák rendbe a helyzetet; de ne tartalékold vissza semmit Isten munkájából, és ne mutasd magad hűtlennek azért, mert mások nem cselekszenek helyesen.“ (Ellen White: Tanúvallomások IX., 249)

Az 1 Sámuel 2,22–36 azt mutatja nekünk, hogy Isten a tized felhasználásával kapcsolatos hűtlenség esetén nem a tizedet fizetők nem őket (Elkanát és családját) tette felelőssé, hanem az akkori főpapot („vezető“) Elit és hűtlen papfiait („prédikátorokat“), Hofnit és Pinehást. Isten türelmes volt, és csak a maga idejében avatkozott be – de akkor nagyon drasztikusan.

›  Hogyan nevezi Isten azokat a gyülekezeti tagokat, akik nem adnak tizedet, vagy csak annak egy részét?

„Jogosan cselekszik-e az, aki megtéveszti Istent? (más fordításokban „megfosztani“ (Elberfelder)), Hogyan csaljátok meg engem? Ti viszont azt mondjátok: ‚Mivel csalunk meg téged?”‘ A tizeddel és az áldozattal!“ (Malakiás 3,8). A csalók és a rablók nem jutnak be Isten országába (vö. 1 Korinthus 6,9 és köv.).

›  Milyen hozzáállást vár el Isten a tized (és az adományok) adományozásakor?

„Isten Szellem, és azok, akik imádják Őt, azoknak Szellemben és igazságban kell imádniuk Őt.“ (János 4,24) Isten megáldja a tized adását.

Ennek ellenére nem számításból kell adnunk, hanem hálából és örömmel, mert szeretjük Istent. A szívből jövő engedelmesség az igazi imádat. A szívből jövő engedelmesség jelenléte vagy hiánya a saját életemben megmutatja nekem, hogy ismerem-e Istent (azaz Isten gyermeke vagyok-e), vagy sem (vö. 1 János 2,3–5: „… ebből tudjuk, hogy ismerjük őt …“

›  Hogyan kell kiszámítani az üzleti tevékenységből származó tizedet?

Állítólag vannak olyan vállalkozók, akik a teljes jövedelmükből, azaz a forgalmukból fizetik a tizedet. Ez bizonyára a bibliai időkben volt a szokás, mivel az emberek szinte mindannyian parasztok (vállalkozók) voltak, és a teljes termés tizedét adták oda. Manapság úgy tűnik, az a szokás, hogy a tizedet az éves nyereségből fizetik be; gyakran havi előlegek formájában.

Mivel Isten az első, a tizedet a bruttó nyereségből kell fizetni, vagyis az adók, illetékek és a saját felvételek levonása előtt. Mivel a ténylegesen keletkezett éves nyereséget bizonyos üzleti döntések befolyásolhatják, más vállalkozók az összes sikeresen lezárt üzlet után fizetik a tizedet. Fontos, hogy mindenki a saját lelkiismerete szerint döntsön a tizedről. Aki nem biztos abban, hogy mennyit szeretne Istennek adni, az megkérdezheti tőle…