Yasmin

A Bodeni-tó melletti fiatalkorom nyugtalanság jellemezte. Amikor 11 éves voltam, a szüleim elváltak. A négy testvérem a saját életét élte. Gyakran voltam egyedül. A barátaimban találtam támaszt — bulikon, a dohányzásban, az ivásban és a táncban. Amikor 11. osztályos voltam – az első barátom éppen akkor hagyott el –, már sok minden nem érdekelt. Nem teljesítettem a kötelezettségeimet, és nem is jártam többé iskolába. Amikor az iskolaév végén rájöttem, hogy meg kell ismételnem az osztályt, mégis úgy döntöttem, hogy megismétlem az osztályt.

Az új 11. osztályban a leghátsó asztalhoz ültem le. Senkit sem ismertem. De aztán megtörtént az, ami teljesen megváltoztatta az életemet: megismerkedtem Sarah-val. Leült mellém, és hamarosan jó barátnők lettünk. Sokat mesélt nekem az adventista hitéről és egy ifjúsági kongresszusról. Benny, a jó barátja, aki szintén adventista volt, szintén oda akart menni. Érdekesnek tűnt. Megmutatta nekem a honlapot, és elmagyarázta, hogy sok fiatal lesz ott, akik remekül fognak szórakozni. Azt gondoltam: „Szuper, ez egy hatalmas bulinak hangzik. Oda kell mennem!‚ Bennynek is volt egy barátja, aki hozzám hasonlóan először vett részt a kongresszuson. Számomra azonban összeomlott a világ, amikor a kongresszuson nem találtam hatalmas bulit. Másrészt viszont még soha nem találkoztam ilyen kedves, barátságos, békés, mélygondolkodó, tehetséges, intelligens és Istent kereső fiatalokkal. Ez lenyűgözött és kíváncsivá tett. Miért voltak ezek a fiatalok ennyire mások?

Sarah és én részt vettünk néhány műhelymunkán, ahol ő fokozatosan elmagyarázta nekem a hitét a Biblia alapján. Amint kérdéseim merültek fel, hozzá vagy Bennyhez fordulhattam. Akkor hallottam először a szombatról, és megdöbbentett, hogy még semmit sem tudtam róla, pedig én is keresztény nevelést kaptam. Sarah révén megismerkedtem Vito prédikátorral is. Megkérdeztem tőle, mi is az a szombat. Felajánlotta, hogy bibliaórákat tart nekem, és én azonnal igent mondtam. Nagyon jól éreztem magam a kongresszuson – egészen péntek estig. Az egyetlen dolog, amit észrevettem, az volt, hogy sok fiatal szépen felöltözött. Mindenhol öltönyös férfiakat és szoknyás nőket láttam. Nem értettem, mit jelent ez. Sarah elmagyarázta nekem, hogy a szombaton Isten dicsőségére mindig szépen felöltöznek. Benjamin barátja ugyanúgy kényelmetlenül és helyénvalótlannak érezte magát, mint én. El akart menni. Mivel rokonai voltak a közelben, elhagyta a kongresszust. Megpróbált magával vinni, hogy ne kelljen ezeknél a „furcsáknál“ maradnom, ahogy mi neveztük a fiatalokat. Nem tudtam, mit tegyek. Bár ugyanúgy éreztem, mint ő, de megígértem Sarah-nak, hogy vele megyek, és most igazságtalannak tartottam volna, ha csak úgy elmennék. Így hát úgy döntöttem, hogy kitartok hétfőig. Hála Istennek, hogy maradtam! Az egyik utolsó estén felhívás hangzott el, hogy adjuk át az életünket Jézusnak. Annyira meghatott a beszéd, és belülről olyan erősen késztetett arra, hogy életemet Istennek ajándékozzam, hogy Sarah-val együtt előreléptem. Utána egész este sírtam. Istennek sikerült a szeretetével áttörnie a frusztrációval, szenvedéssel és magányossággal teli szívemet, és új embert teremtenie belőlem.

Ma azt tehetem, amit a legszebbnek tartok: teljes szívemből szolgálhatom Istent! Gyakornok vagyok a Baden-Württemberg-i Egyesület ifjúsági részlegén. Isten tudja, miért vezetett ide. Ő egy hihetetlenül szerető Isten!